Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2019.02.16

fds

  1. Ha üldöz a sors

    1.  

    2. Prológus

Én vagyok a felelős egy ember életének kettétöréséért. Reményi Dávid az józsefpusztai elmegyógyintézet penészedő falai közt tengeti idős éveit. Én vagyok, és voltam az egyetlen igazi barátja.

Sokat látogatom. Szörnyű ezt kimondani, de úgy érzem, sajnálatból megyek csak hozzá. Felelősnek érzem magam a vele történtek miatt. Az ő elképesztően kacifántos élete után végül ide vetette sorsa, és ez részben, vagy egészben, de az én hibám.

A legutóbbi látogatásomkor, már a folyosón figyelmeztetett egy ápolónő: - Bácsi, nem érdemes a Reményi úrhoz bemennie, mert nagyon elszomorító lesz!-

Úgy tettem, mintha e szavak észrevétlenül szálltak volna el füleim mellett, de féltem. A legszörnyűbb érzés, ha egy embertársunkat elesettnek kell látnunk, de ha az még közel is áll hozzánk, az egyszerűen borzalmas. Hiába, vénségemre ő lett a kötelességem, hisz rajtam kívül senki sem törődik sorsával. Felelős vagyok érte, hisz én juttattam ide. Ezért nem is volt számomra kérdés, hogy bemenjek-e hozzá.

Az ápolónő elkísért a 77-es szobáig. Vettem egy mély lélegzetet, és benyitottam. Dávid éppen azon az ágynak nem nevezhető kínpadon feküdt. Tágra nyílt szemei folyamatosan csak a plafont kémlelték, miközben egy szót mormogott: Miért?

Mintha észre sem vette volna, hogy beléptem.

Mi történt?-kérdeztem magamtól. Egy hete nem festett ennyire rosszul. Közelebb mentem hozzá. Megszólítottam, de csak tovább mormolta azt a szót. Megérintettem a vállát, de nem reagált: mint egy élőhalott. Még egy-másfél órán át ültem az ágya mellett, és vártam: Fogalmam sincs, hogy mire.

Időközönként szólítgattam, de semmi. Körülnéztem. A málladozó festésen kívül nem igazán volt mit látnom. Kihúztam apró kórházi „szekrényének” felső fiókját. Annak alján feküdt egy kicsiny, virágmintás füzet, minek mellé a Medal of Honor volt hanyagul behajítva (és a személyesen Elvis Presley-től kapott strasszkövet nem is említettem). Tíz élet is kevés lenne ennyi élményhez!- elmélkedtem.

Végül beismertem: nincs értelme tovább maradni. Elbúcsúztam tőle. A fülébe súgtam: pár nap és jövök barátom, veled vagyok!

Miközben hazafelé buszoztam, nyomasztó gondolatok kavarogtak bennem: Talán itt a vége? Már sohasem lesz az az ember, akit oly régen megismertem? Mindegy, ki kell tartanom! Tennem kell érte valamit, de mit is?

Lassacskán elhatározásra jutottam: leírom az élettörténetét, melyet hosszú beszélgetéseink során osztott meg velem. Csak én ismerem e tragédiákkal, és örömökkel vegyesen tűzdelt utat, így buzgón vágok bele legfontosabb feladatomba. A szavak által kell őt halhatatlanná tennem!

Nehéz belekezdenem, mivel ha róla kell elmélkednem mindig összeszorul a szívem, könnybe lábadnak szemeim, és kérdem magamtól: Miért nem léptem közbe? Miért nem segítettem amikor kellett volna? Hogy történhetett meg mindez? Miért kell egy emberi lénynek ennyit szenvednie?

Hiszek Istenben, és pont ezért nem tudom elképzelni a miértekre a választ. Talán sorsunk a véletlenek könyörtelen összjátékából tevődik össze- a legkönnyebb, és leggyávább felfogás ez lehet.

Igen, kezdem belátni, hogy én is ezt vallom. Várom a csodákat, de csak nem jönnek. Azonban létünk tele van olyan apró kis tüneményekkel, melyeket észre sem veszünk, és ez az igazi hibánk. Dávid úgy élt, úgy remélt, mint egy földöntúli lény. A szépséget mindenben, és mindenkiben képes volt felfedezni éppúgy, mint a csúfságot. Egyetlen hibáját tudom csak megemlíteni: túl könnyen esett szerelembe. Ez sajnos túl sokszor is sodorta bajba. Nos... idő van, bele is kezdek:

 

    1. I. rész

    2. 1. fejezet

 

Egy apró alföldi faluban, Imrehalmon nőttünk fel. Ő a Nefelejcs utcában, én kicsivel odébb, a Balkon utcában. Idilli kis hely volt ez két ilyen srácnak mint mi voltunk. Messze a város zajától, a természet közvetlen közelében.

Dávid alig két hónappal volt nálam idősebb. Ugyanabba az általános iskolába jártunk, és már ott a legjobb barátomnak tartottam. Kétkezi munkás családból származott.

Édesapja, Gábor földműves volt. Ki tudja, hány generáció óta volt övék a birtok, de itt nem egy nagy gazdaságot kell elképzelni, hanem egy olyat, ami kielégítően el tud látni egy családot.

Édesanyja, Klára takarítónő volt Szegeden, egy középiskolában. Az előző házassága tiszavirág életűnek bizonyult. A válás oka mondhatni hétköznapi volt: vita, vita hátán. Klára a válás után albérletről albérletre járt. Kitartóan keresett munkát, míg végül el tudott helyezkedni takarítónőként. Eredeti szakmája szerint ápolónő volt, de hamar kiábrándult az elesettek gondozásából.

Meg kell említenem Klára gyermekkorát is. Nagyerdőn cseperedett fel, édesapja, Ferenc bányászként, édesanyja, Erzsébet pedig főállású háztartásbeliként dolgozott. Volt egy bátyja és két nővére. A családi életüket leginkább a viszály, és a harag jellemezte. Az ellentétek fokozatosan éleződtek ki mind a szülők, mind a gyerekek közt... és oda-vissza.

Klára, és testvérei csak az apjukra támaszkodhattak. Ennek oka egyszerű, és végletekig bántó: Erzsébet ugyanis -férje távollétében- egy bizonyos sémára menő kapcsolatokat létesített helybéli férfiakkal. Egy napon Ferenc -mint mindig- ugyanabban az időben indult haza a kicsiny családi fészekbe. Miközben ballagott az aprócska ház felé, -mint mindig- gyermekeire gondolt, akik a lelket tartották benne abban a lehangoló környezetben. Klára mindig az ablakból kémlelte őt. Várta, hogy végre megérkezzen.

De azon a napon nem nézett onnan kifelé senki. Egy üres házba kellett belépnie.

Mint kiderült, Erzsébet a gyermekeit állami nevelésbe adta, és meglépett az egyik aktuális partnerével. Ferenc, anyagi helyzete miatt nem kaphatta vissza gyermekeit.

Életéből kiveszett a boldogság. Az alkohol rabja lett.

Egy őszi, ködös éjjelen hazafelé menet, erősen ittas állapotban, a vasúti átjáróban nem vette észre a közeledő gőzmozdonyt. Mondhatni szerencsés volt, mivel az utolsó pillanatban elesett a síneken, és „csupán” a lábain ment át a hosszú szerelvény. Elvesztette mindkettőt.

Ezek után csak gyermekei éltették, akiket -ha nehezen is-, de meg tudott párszor látogatni. Klára az intézetben töltött 2 év után nevelőszülőkhöz került, kitanulta szakmáját, megismerkedett -első- férjével... és lett ami lett.

Válása után néhány évvel megismerkedett Gáborral. Összeházasodtak, majd megszületett egyetlen gyermekük, Dávid.

 

 

 

    1. 2. fejezet

 

Dávid gyermekkora mondhatni olyan volt, mint egy átlagos fiúé... ha egyáltalán van olyan, hogy átlagos. Családjában a veszekedés egy jól megszokott, hétköznapi program volt, amit főleg Klára generált, és amit Gábor békésen tűrt.

De a civakodások hangereje, -mint általában minden házasságban- évről évre csak nőtt. Dávidot édesanyja -haragja levezetéseképp- többször is felpofozta, és szidta... szóval nem volt egy mintaszülő.

Gábor azonban egyetlen gyermekét mindennél jobban szerette (persze őt is felbosszantotta a kis lurkó néhány csínytette, de sohasem lett volna szíve ahhoz, hogy akár egy kicsit is meglegyintse).

Klára viselkedése az évek előrehaladtával egyre kibírhatatlanabbá vált. Nem csak családja, hanem a szomszédok számára is, akik rendre hallották otthonukból ama jellegzetes hangszínt, mely erős jóindulattal sem volt kellemesnek nevezhető.

A családi életük egy csatatérré lett. Mindketten folyamatosan a válással fenyegetőztek, de igazából senki sem mert lépni. Gábor tűrt és tűrt, néha nála is majdnem elszakadt az a bizonyos cérna, de jól tudta magát türtőztetni.

Dávid iskolai teljesítményén nem látszott meg ez a szűk családi viszály.

Kiváló szorgalmú, jó magatartású gyerek volt, és az osztálytársam. Külsejében csak a tökéletességet lehet kiemelni: sportos alkatú, szőke, kék szemű, és nem utolsó sorban jóképű is.

Muszáj megemlítenem, hogy egy kicsit elkutyult, (mivel összebarátkoztunk)... úgy az elemi harmadik osztályában. Akkortájt belevittem egy kevés csínytettbe.

Sosem felejtem el amikor a mosdó lefolyóját és túlfolyóját is eltömítettük egy darab ronggyal, és egy idő után gyönyörűen úszott az egész helyiség. Most belegondolva inkább a földszinten kellett volna mindezt megtennünk. Talán nem kaptunk volna akkora büntetést, mert az igazgatói intő az az volt. Mondanom sem kell, a szüleim nem igazán örültek eme egyetlen kiváló teljesítményemhez. Otthon jött a szobafogság, az iskolában meg a kötelező délutáni tanulószoba a málladozó plafonú földszinti osztálytermünkben.

Ezután -körülbelül 2 év múlva- Dávid viselkedése kezdett megváltozni, de csak igen lassan. Eleinte alig volt ez észrevehető.

Egyre kevesebbet beszélt velem, nem nevetett annyira a többiek viccein... zárkózottabb lett. Az elemi nyolcadik osztályára már alig szólt hozzám és az osztály többi tagjához. Mintha a saját kis világában kezdett volna el élni és létezni.

Ezen viselkedése felkeltette a többiek figyelmét is. Egy idő után már inkább nem szóltak hozzá, és hagyták őt a saját gondolatai közt merengeni. De páran elkezdték gúnyolni, és még fizikailag is zaklatták. A fizikai zaklatás alatt csak apróbb dolgokat értek, de az ilyenek is elegek ahhoz, hogy megalázzanak vele egy embert, a büszkeségét, boldogságát, lelki erejét megtörjék.

Én persze -ahogy tőlem telt- próbáltam őt megvédeni, de sajnos a jóakarói kevesebbnek bizonyultak. Mindezek ellenére szinte semmi sem látszott meg rajta. Nem szállt szembe zaklatóival, csak tűrt... úgy látszik, náluk ez egy családi vonás.

Az elemi befejeztével mindezeknek vége lett. Osztályunk tagjai szétszéledtek különböző középiskolákba.

Az igazat megvallva ekkorra már rég nem tartozott a legjobb barátaim közé, de mivel közel laktunk egymáshoz, párszor meglátogattam.

Elég optimistának tűnt, és felszabadultabbá vált (ezt meg is értem). Én onnantól fogva egy jó hírű szegedi gimnázium diákja lettem, ő pedig egy szakmunkásképzőben folytatta tanulmányait. Még a felvételik idején döbbentem le, hogy milyen szakmát is választott: mészáros. Igazándiból az ölés mestersége nem túlságosan illett finom lelkéhez. Ötlettelen kérdésem hamar fel is tettem neki:

- Miért?

- Mert... a szüleim ezt mondták... és szerintem könnyű is... kitanulni

- Micsoda? Ennyire szereted a vért?

- Hát... eltűröm...

- Ez már rosszul indul... miért nem jössz gimnáziumba?

- Azért, mert... a szüleim szerint az csak haszontalan lenne... és ott nem készítenek fel az életre

- Dávid... ez egy nagy hülyeség volt tőled! Használd már ki az eszed!

- Jól van na... mindegy... így alakult

 

Rajtam kívül a tanáraink is a gimnáziumot javasolták neki, hiszen kiváló tanuló volt.

Intelligenciája hihetetlen tudásvágyában is jól tükröződött.

Többre is vihetnéd barátom!- mondogattam, de hiába. Itt meg szeretném jegyezni saját véleményemet is az egészről. Mint azt már leírtam, a szülei hogy szépen fogalmazzak... nem igazán nagy tudásigényű munkát végeztek, és már bocsánat, de csak erre is voltak képesek. A fiuk náluk szembetűnően eszesebb volt, de sajnos csak rájuk hallgatott. A szülők saját szűklátáskörűségüket úgyszólván ráerőltették a tanácstalan gyerekükre. Ez az én saját álláspontom, és dühös is vagyok, mert az ilyesmi túlságosan gyakori még ma is. A csiszolatlan gyémánt igazi és megérdemelt értékét akkor nyeri el, ha egy hozzáértő szívből és lélekből jövő odaadással kezeli azt, és átformálja olyanná, ami lenyűgöz mindenkit, aki csak megpillantja.

1954. Szeptember 1.: eljött a tanév kezdete. Szép, csendes, késő nyári idő volt. Az autóbuszmegállóban találkoztam vele. Látszott rajta, hogy kissé ideges. Erre rá zaklatni kezdtem kivételesen ostoba kérdéseimmel:

- És... várod már a sulit?

- Hát... kíváncsi vagyok...

- Én is... hány órára kell menned?

- Nyolcra

- És... találkoztál már az osztálytársaiddal?

- Futólag...

- Az jó... nekünk volt egy tábor két hete... szerinted jó lesz?

- Mi?

- Úgy... az egész...

- Mi egész?

- A... suli

- Gondolom

Eme furcsa párbeszéd végére befutott a buszunk. A kínos perceknek végre végük szakadt. Felszálltunk... vagyis inkább feltuszkoltuk magunkat.

Az óriási zsúfoltságnak is van egy előnye: nem kell kapaszkodni. A fülledtség viszont szinte kibírhatatlan volt odabenn. Miközben bal oldalamról egy középkorú, hájas férfi izzadságtól átitatott ingjével simult hozzám, jobb oldalról pedig egy magas, vékony úriember határolt, akinek balszerencsémre éppen a hónaljvonaláig értem, elkezdtem elmélkedni: ez a Dávid hogy megváltozott! Valaha olyan vidám, és eleven volt... de most mint egy krumpliszsák! Még dumálni sem lehet vele értelmesen!

Átfutottak kelekótya agyamon olyasfajta gondolatok is, miszerint talán haragszik rám... valamiért. Csikorgó szürkeállományom végül arra a megállapításra jutott, hogy nem én váltom ki ezen hatást belőle. Mintha teljes személyében kicserélték volna... de azért tudni véltem, hogy a jóbarátom valahol még mindig odabenn van.

Közben megérkezett a busz és kiszabadultam ideiglenes szomszédaim légteréből. Egy darabig még együtt sétálgattunk. Kitartóan próbáltam vele beszélgetésbe keveredni... hiába. Kedvtelen, halk szavú, és ideges volt. Az utunk gyorsan kettévált. Minden jót kívántam neki, ő viszonozta ezt, és... mentünk a magunk útján. Az én napom nem volt eseménydús. Már ismertem osztálytársaimat, tanáraimat, és az iskolát.

Dávid viszont teljesen idegen légkörbe csöppent. A szakmunkásképző kívülről elhanyagoltnak, és lepusztultnak tűnt, de a külcsín nem mindig határozza meg a belbecst... ez esetben viszont igen. A diákok finoman szólva sem bántak kesztyűs kézzel az épülettel és a berendezésekkel. A gyülekező a kátyús betonnal fedett udvaron volt. Az osztályfőnökök kis táblácskákra karistolták fel saját osztályuk jelét. 9M- most már ide tartozott.Beállt a sorba és családjához méltó módon reménykedett. Be tudok illeszkedni ide valaha is? Talán az idő majd segít! Lehet... jövő ilyenkorra még meg is szeretem ezt a helyet!- bátorította magát.

A lassan múló napok csak nem siettek segítségére. Visszahúzódó viselkedésének hála nem került bele semmilyen konfliktusba sem, de az a nyomasztó légkör elkezdte felemészteni idegeit. Úgy érezte, hogy nem tartozik oda.

Tanulmányi eredményei már a plafont vésték... messze ő volt az osztály legeredményesebbje, és ennek köszönhetően tanárai azonnal felfigyeltek rá. Szabályosan szórták feléje -különféle- tanácsaikat: Menj inkább egy gimnáziumba fiam! Menekülj ezektől a pokolfajzatoktól! Ne... nehogy itt maradj a kénköves alvilágban! Mentsd az irhád, nekem már késő!

Eme mondatok lassacskán gondolkodóba ejtették. Tényleg jobb lenne nekem egy gimnáziumban? Mit is vacillálok, igen!

Végre döntésre jutott. Bizonyítani akarta szüleinek, hogy rossz úton terelik. Lelke mélyén örökké ott motoszkált egy kósza bizonyosság: Én ennél többet érdemlek!

Tervei hallatára szülei kicsit sem voltak boldogok. Lelkesen és energikusan érvelt nekik a gimnázium mellett. A vitában alulmaradtak, így nem tehettek mást: elvitték őt egy gimnáziumba... méghozzá nem is akármilyenbe. Én is oda jártam... a Petőfibe!

Elismerem, ez korántsem volt véletlen, hisz én adtam neki „tanácsokat”, amikor az iskolaválasztással bajlódott. Azt is megszabtam, hogy az A osztályba jöjjön... tudják miért.

 

    1. 3. fejezet

 

Eleinte a tőle megszokott csendes, visszahúzódó magatartását villogtatta, de aztán egyre jobban megismerte az osztály tagjait (az én hathatós segítségemmel), és idővel már új barátokat is sikerült összekaparnia. Persze az első pozícióból nem túrhatott engem ki senki.

Az az osztály olyan volt, mint egy nagy család, ahol otthon érezhette magát.

Persze ebben a családban is akadtak konfliktusok. Kialakultak különböző baráti körök, de az osztály egységes maradt.

A tanulmányi elvárásokat könnyedén vette. Otthon nem is kellett tanulnia, már a tanórán megjegyzett mindent. Megmondom őszintén, elkezdtem őt irigyelni, de nem csak emiatt: a lányok hamar kinézték maguknak.

Nos... nem igazán reagált a közeledésekre. Végül az osztály leányzói mind feladták „megszerzését”... kivéve Rókusi Annát. Óh, az a kitartás!

De serdülő barátomat még mindig csak önnön maga foglalta le (nem félreérteni!). Ebben nem változott: viszonylag zárkózott maradt.

Hazafelé mindig ugyanazzal a busszal mentünk, és -amikor épp akadt hely-, egymás mellé ültünk. Sokat beszélgettünk... egy alkalommal jócskán eltértem a tárgytól:

- Szerintem a gőzmozdonyok nem is olyan hangosak... őm... és mi van Annával?

- Melyik? Az osztályunkból?

- Igen, a Rókusi

- Hát... kedves... és jó tanuló...

- Mivan'? Te csak ezt nézed egy csajban?

- Talán... de szép a haja is...

- Ugye most csak szórakozol velem?!

- Ezt miért gondolod?

- Á... hagyjuk. De nem vettél észre valamit... a viselkedésén?

- Hát... sokat akar velem beszélgetni... de engem nem érdekelnek a lovak, meg az építészet...

- Na ne már! Tetszel neki!

- Ja... azt tudtam eddig is...

A napi Dávid-adagomat ekkor jócskán megkaptam (bár biztosan szándékosan művelete velem ezeket). Ennek ellenére úgyszólván megtisztelve éreztem magam, hisz nekem sokkal inkább megnyílt, mint bárki másnak.

Komolyan nem értettem őt... Anna volt az osztály legcsinosabb, és legjóindulatúbb lánya.

Ahogy teltek a hetek és a tanév már egyre a végéhez közeledett, úgy vettem észre, hogy Anna „beleszerelmesedett” Dávidba. Minden egyes alkalmat megragadott, hogy a közelében lehessen. Ezen érzését azonban nem viszonozták: különféle kérdéseire csak hideg, és szűkszavú válaszokat kapott.

Dávid tudta, hogy Anna érzései egyre mélyülnek iránta, de nem akarta őt megbántani. Szíve valamiért azt súgta neki, hogy nem illenek össze. Inkább távol akart tőle maradni úgy, amennyire csak lehetséges volt. Ez a helyzet folyamatossá vált. De nem tehetett róla. Sokan ezt a kémiával magyarázzák... hát kettejük közt ez egyszerűen nem működött.

Eljött a tanév vége. Szerencsére nekem is sikerült elégségesen teljesítenem az évet, szinte egyedül csak nálam rezgett a léc. A nyaram úgy telt, mint általában mindig: segítettem a házimunkákban, és ennek jutalmául Augusztusban egy kicsit kiruccantunk a Balatonra (édesapám az állami bürokráciában dolgozott, annak is az alsóbb szintjein, ezért -sajnos sokakkal ellentétben- nekünk telt erre).

Azonban Dávid nyara -ahogy már legalább 10 éves kora óta- a családi földjeiken telt. Keményen dolgozott, mert nekik a nyári termésen múlt szinte az egész éves megélhetésük. Meg kell említenem, hogy birtokuk hivatalosan a helyi termelőszövetkezeté volt éppúgy, mint mindenkié, de az akkoriban körvonalazódó politikai változások hagytak pár kiskaput. Ha papíron az államé is volt minden termőföld, ezt sokak ügyesen kijátszották, ami akkoriban még elég veszélyes tettnek számított.

Egy késő Augusztusi napon elballagtam otthonukhoz azzal a tervemmel, hogy elhívom őt -rajtam kívül még két régi osztálytársunkkal együtt-...csak úgy spontán elmenni valahová, amerre éppen kedvünk szottyan csavarogni. Még egymagam csengettem be hozzájuk. A csengőjükként egy kis vasharangocska szolgált egy hosszú zsineggel, mely egészen a rozsdás, ódon hangulatú kapuig futott.

Klára baktatott ki éppen. Elébem állt, majd feltette eme ijesztően lényeghez kötött kérdését:

- Te meg mit akarsz itten'?

- É...én csókolom, Dávidhoz jöttem, az osztálytársa vagyok

- Várjál már, kiküldöm!

Nos... Klára nem igazán ismert engem, ahogyan a falubéliek többségét sem... inkább a nagyvárosi hangulatot kedvelte. Minden percet végtelenül unalmasnak érzett, amit ezen a csendes, eseménytelen helyen kellett töltenie.

Dávid hamar meg is jelent a kapu tövében. Kérdőn nézett rám, de aztán felvilágosítottam őt furcsa jöttöm árnyalt okáról:

- Szevasz Dávid! Elmegyünk valamerre pár haverral!

- ...És...?

- Ő... lenne kedved velünk jönni?

- Kikkel?

- A Bazsival meg az Esztivel!

- Hát... jól van... szerintem ráérek...

Ahogy iszonyatosan rossz színészi képességével próbálta azt elhitetni velem, hogy érdekli ez az egész, erre gondoltam: Csak azért is most fel fogom törni ezt a védőburkot ami körülötte van!

Elindultunk, a következő utcában csatlakozott hozzánk a két volt osztálytárs, Révai Balázs és Molnár Eszter.

Balázs családjáról annyit érdemes tudni, hogy édesapja még a háborúban esett el,4 éves kora óta az édesanyjával élt, az egyik jó barátom volt az elemiben.

Eszter szüleit sem kímélte a háború: édesapja elesett a Don-kanyarban, édesanyja pár hónappal később beleőrült a veszteségbe, ezért önkezével vetett véget életének. Esztert végül nagynénje fogadta be, és az ő családjában nevelkedett.

Így belegondolva szerencsésnek mondhattuk magunkat Dáviddal, mivel a háború nem hagyott maradandó nyomot családunkban. Távolabbi rokonaink persze vesztek oda, de apáink szerencsésen visszatértek.

Tehát négyen elindultunk. Csak ezt mormogtam nekik sejtelmesen: elmegyünk egy szép, és izgalmas helyre, amiről csak nekem van tudomásom!

Épphogy elkezdtünk kamaszodni, így mindnyájuk szemében láttam a kíváncsiságot... kivéve persze Dávidéban, akiről lerítt, hogy csak muszájból jön velünk, a kedvemért. De ezt az egészet csak miatta terveztem el. Olyan helyre mentünk, melyet kifejezetten csak neki akartam megmutatni, hátha attól majd jobban kitárulkozik.

Balázst és Esztert csúnyán szólva csak eszközként használtam arra, hogy ne legyen annyira gyanús ez a kis kaland. Úticélunk az Imrehalom határában elterülő, nagyon nem kicsi, és eléggé átjárhatatlan erdőben volt megtalálható.

Még kisgyermekkoromban -talán 5 éves lehettem- a bátyám elvitt az erdőben található kis kunyhóhoz. Meg akart ijeszteni, mint általában minden báty ezt csinálja a kisöccsével. Elmesélte a hátborzongató építmény regéjét: egykoron e kunyhóban élt az erdő gazdája, az öreg Tordasi Antal, akinek állítólag a feleségét, és egyetlen kisfiát farkasok ölték meg még az 1870-es években, egy őszi napon, az akkor itt állt még ennél is nagyobb rengetegben. Anya és fia állítólag gombászni mentek az erdőbe, a késő délutáni órákban. Eltévedtek. Sötétedésig csak bolyongtak, körbe-körbe járkáltak, míg végül a farkasok kiszagolták őket. Tordasi Antal még az éjjel elindult őket megkeresni, de túl későn ért el hozzájuk, A vadállatok már elharapták szerencsétlenek torkát, és őt is megtámadták: földre teperték, minek következtében petróleum lámpáját is elejtette. A jobb kezével próbálta védeni magát, melyet többször már csontig átharaptak, közben baljával előrángatta kabátzsebéből méretes bicskáját, majd leszúrta vele az éppen őt marcangoló állatot. Elejtett lámpája közben kigyújtotta az akkor épp száraz avart, és a lángoktól megrémült fenevadak ijedtükben szétszéledtek. A sokkos és vérző apa még látta kis családját, feleségét és fiát vérbe fagyva feküdni ama zord helyen. A kiabálásokra és halovány fényekre felfigyelt pár, az erdő szélén élő falusi. A holttesteket kihozták, és ellátták Antalt, akinek pár nap múltán már nem lehetett megmenteni jobb karját a fertőzések miatt. A fizikálisan és mentálisan is megtört apa nem tudta feldolgozni a történteket. Odaveszett családja számára maga az élet volt. Pár hónap múltán a helybéliek azt vették észre rajta, hogy lassacskán teljesen megtébolyul. Elkezdett építeni a tragédia helyén egy kis kunyhót az erdőből összeszedett faanyagból, amely végül úgy nézett ki, mint egy középkorból ránk maradt remetelak. Akkori állapotában az is csoda volt, hogy egyáltalán így be tudta fejezni. Állítólag hátralévő életében minden éjszaka abban aludt. Mintha az idő realitása kiszakadt volna tudatából, és arra várt volna, hogy egyszer csak megjelenik a sötétben kóborló szeretett felesége és kisfia, kikhez talán még időben odaérhet. Amikor elkezdett hajnalodni, rendre hazatért falubéli otthonába, ahol a még élő rokonai látogatták, és segítették. De egy hűvös reggelen,1913-ban az idős, 83 éves Tordasi Antal nem tért haza. Rokonai és ismerősei azonnal elindultak az erdőbe. Kunyhóját üresen találták. Ezután elkezdték átvizsgálni a rengeteget (ekkora már sok helybéli csatlakozott a kereséshez) árkot-bokrot átkutattak, de végül nyomát sem találták az egész erdőben és annak környékén sem. A kivételes képzelőerővel rendelkező falubéliek azt kezdték pletykálni egymás közt, hogy Antal végül valóban rátalált kicsiny családjára... vagy éppen ők találtak rá.

Még csak kis ideje voltunk úton, amikor Balázs és Eszter rájöttek, hogy ez a túra nagyon is el van tervezve. Nem tudtam tovább tagadni előttük, hát elmeséltem hármójuknak e történetet az erdei kunyhóról. Balázs nem bírta ki röhögés nélkül (meg kell hagyni, furcsa egy jellem volt). Eszter hitetlenkedve fogadta a hallottakat, de láttam a szemében egy kis félelmet. Miközben csacsogtam, majdnem mindvégig Dávidra figyeltem. Ha nem is feltűnően, de vizslattam tekintetét, hogy hátha felfedezek rajta valamilyen érzelmi megnyilvánulást, valamilyen kis megingást, de ő csak hallgatott mint egy kőszobor, az arcára pedig csak ugyanaz volt írva mint általában: közöny, és... tulajdonképpen semmi.

Egyfolytában valamilyen hatást gyakorolt rám, ez elmondhatatlan... talán telepatikus, nem lehet megfogalmazni, de mindig is meg akartam fejteni nyilvánvaló titkait.

Az odaút hátralévő részén próbáltam belevonni őt a közös beszélgetésbe. Úgy vettem észre, hogy egyre oldottabban kezd viselkedni (ha az oldottság szó nála annyit is jelentett hogy egymás után két mondatot is ki lehet belőle csikarni).

De a java még csak most jön! -gondoltam. Beértünk az erdőbe. Épp oly félelmetes, sűrű és szorongást keltő volt, mint ahogyan 5 éves koromban éreztem. Egyre beljebb lépkedtünk. Szörnyen elhanyagolt volt az a terület akkoriban. A kidőlt fáktól és letört gallyaktól csak nagyon lassan haladtunk.

Ahogy egyre közeledtünk a kunyhóhoz, beljebb, az öles törzsek dzsungelében megpillantottunk egy kisebb tisztást. Amikor legutóbb itt jártam ez még nem volt ilyen!- csodálkoztam rá. Mielőtt még közelebb érhettünk volna, észrevettük: az erdő másik oldaláról, a fák közül feltűnik két ÁVH egyenruhát viselő férfi, akik egy civil ruhás, -talán 70 év körüli- idős urat taszigálnak be az apró tisztás közepére.

Az egyik ÁVH-s térdre parancsolta, a másik elővette pisztolyát, és hátulról hidegvérrel tarkón lőtte szerencsétlen öreget.

Ledermedtünk. Dávid halkan ezt súgta nekünk: - Maradjunk csendben, csak nyugalom, és nehogy elkezdjetek itt futni!-

Igen, a menekülés csak rontott volna a helyzetünkön, nem csak az így csapott zaj, hanem az alig járható út miatt is. Egy pár méterre lévő kidőlt fa mögé kúsztunk, és onnan figyeltük, ahogy a tetemet elföldelik a tisztás szélén. Közben Eszter már nem bírta tovább és sírva fakadt, Balázs pedig egész idő alatt pityergett.

Dávid arcáról félelem és döbbenet sugárzott. Én mindaddig fel sem fogtam a történteket, amíg az ÁVH-sok el nem mentek. Megvártuk, míg már nem halljuk a lépéseiket, majd csendben elkezdtünk kikeverekni az erdőből. Én minden méteren legalább egyszer elestem, ahogy -rajta kívül- mindnyájunk is. Ő pedig mint egy bátor, és rendíthetetlen hadvezér vezetett ki minket a rengetegből, segített ha kellett, és hála neki, épségben hazatértünk.

Amikor édesanyám meglátott a nappaliban, majdhogynem halálra rémült. Egy síró, nyakig sáros, sokkos gyermeket láthatott.

Azonnal faggatni kezdett a velem történtekről. Abban az állapotomban jó, ha csak egy-két értelmesnek tűnő szótöredék elhagyta ajkaimat. Valami olyasmit makogtam, hogy beleestem egy nagy pocsolyába. Így visszagondolva nem volt ez egy túl hihető történet, de édesanyám nem kérdezősködött tovább, ami teljesen meglepett. Talán azt gondolta rólam, hogy ha belepottyanok egy kicsinyke pocsolyába, akkor az ilyen érzéseket vált ki belőlem. De ő már csak ilyen volt.

Amikor édesapám hazaért, már részletesebben és hihetőbben meséltem el egy kitalált történést arról, hogy megijedtünk egy arra kóborló szarvastól, és futás közben lettünk ilyen koszosak és viharvertek.

Balázs és Eszter ugyanilyen lerongyolódva tért haza. Dávidon azonban egy kevés kosztól eltekintve nem sok minden látszódott. Feltűnés nélkül ment be a szobájába.

Azon az éjszakán egy percet sem tudtam aludni, csak járt az agyam: Hogyan képes egy ember mások utasítására csak ilyen hétköznapi módon gyilkolni? Ilyen világban élünk? Hát persze hogy igen!

Akkoriban már elég idős voltam ahhoz, hogy felfogjam: Itt és most erről nem beszélhetek senkinek... mert talán én is a tisztáson végzem majd.

A hosszú sötétség után végre eljött a reggel. Folyamatosan csak annak az idős embernek az arca járt a fejemben. Örökre beleégett tudatomba, és olyan mély nyomott hagyott idebenn, mely későbbi életemet is teljesen átformálta. Talán a sors, vagy egy felsőbb akarat rendelte úgy, hogy akkor azon a napon ott legyünk, és lássuk mindazt, ami megtörtént.

Az akkor látott eseményeket úgy fogom fel, hogy azok csak még jobban felkészítettek az élet soha sem elkerülhető borzalmaira. Lassan, fokozatosan kezdtem magamban feldolgozni az egészet, és helyére rakni a fejemet, majd visszatérni az addig megszokott hétköznapjaimhoz. Alig mozdultam ki a házból. Egyszer csak meghökkentem, mert egy olyan látogató jött hozzám, aki már rég nem lépett be ide. Dávid volt az. Édesanyám is meglepődött e látogatáson mivel már 5 éve is volt már, amikor utoljára az otthonunkban járt. A mostani váratlan betoppanás okát már előre sejtettem. Leültünk a konyhaasztalhoz, és rögtön a tárgyra tért:

- Hogy vagy?

- Ő... megvagyok... csak nagyon megijedtem

- És mégis miért?

- Hogyhogy miért? A szemünk előtt lőttek agyon egy embert!

- És?... kicsin múlt, hogy nem kezdtél el ott helyben toporzékolni! Majdnem ott maradtunk miattad!

- D... de... a Ba... Balázs...

- Ne terelj!... tanulj meg higgadtnak maradni, még jól jöhet!

- D... dehát én... nem is tu...

- Szerintem ezt megbeszéltük!... És... mentek valamerre nyaralni?

Megszeppentem... de nagyon! Olyan határozott volt, mint még soha. Alig hittem el, hogy a hallott szavak az ő torkából jönnek. Búcsúzásképp a fülembe súgta: Bármikor segítek neked, amikor csak kell!

Kisétált az ajtón, és én csak mozdulatlanul néztem ahogy eltűnik a házfal mögött.

Feltettem magamnak a kérdést: Ő tényleg ilyen harcias és bátor, hidegfejű és egyben dacos?

Válaszokat hiába kerestem volna.

A Nyár hátralévő részére már nem terveztem további csavargásokat. Visszatértem az otthoni kisegítő munkakörbe.

Dávid szavai felráztak a rémületből, és végül már úgy kezeltem az egészet, mint egy szükséges rossz élményt az életemben.

De egyvalami kimaradt: nem viszonoztam látogatását. Persze futólag többször is találkoztunk, ám csak köszöntünk egymásnak. Az igazat megvallva kicsit megijedtem tőle, mert egy teljesen más embernek tűnt, de gondoltam őt is megrázták az erdőben történtek, és ezt csupán így dolgozza fel.

Eljött a tanév kezdete.

1955 Szeptember elsejét írtunk. Tizedikesek lettünk. Reggel (úgy mint az előző évben is),ugyanazzal a busszal indultunk el. Szerencsés volt: akadt ülőhelye.

Én persze pár megálló után megint két kolosszus kellemetlen szorításában találtam magam... de ehhez már hozzászoktam. A gimnáziumig gyalog mentünk.

Eközben csak „általános dolgokról” beszéltünk, mégis mintha megváltozott volna: sokkal tudatosabb és magabiztosabb lett. Rólam pont az ellenkezője volt igaz.

Beléptünk az iskola kapuján. Újra láthattuk a régi-új arcokat, és ott folytatódott minden, ahol a nyári szünet előtt befejeződött. Anna még mindig szerelemben úszott, Dávid pedig még mindig levegőnek nézte őt... a megszokott történet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.